Dr. Popper Péter

válaszol

• Legutóbbi 10 kérdés
• Minden kérdés
• Kérdezni szeretnék...
• Keresőszavak...

Tisztelt Popper úr!

Unokaöcsém ügyében kérem a tanácsát: a fiú 24 éves és szinte ki sem lép a lakásból. Szüleivel, 18 éves lánytestvérével lakik családi házban, egy vidéki városban. A gimnázium vége felé már érezhető volt, hogy valami történhetett, mert rokoni körben is visszahúzódó, nemigen beszélgető lett. Azt reméltem-ahogy mi mindannyian-, ez csak múló rossz hangulat. Sajnos mára ott tart, hogy egyáltalán nem kommunikál, csak talán a szüleivel a legszükségesebbet. Kínosak a családi találkozások, együttlétek, mert eszik némán és megy a szobájába. A jogi egyetemet már első évben abbahagyta, nem dolgozik. Testvérem-a fiú édesapja-tanácstalanul szemléli a fia leépülését, mert a fiatalember nem megy el sehova a házból, ha hozzájuk jön valaki, bezárkózik. Én úgy gondolom, már évekkel ezelőtt lépni kellett volna pszichológushoz-de most már vészhelyzetté vált. Az, hogy némán szemléljük ennek a jóérzésű fiúnak a leépülését, az már tovább tűrhetetlen. A tanácsát abban kérem, hogyan tegyék meg az első lépést egy szakember felé: mert a fiú nem megy el, és elbújik, ha házhoz jönne. Több előadását is élvezhettem személyesen, mindig szerettem volna ezt a súlyos gondot megkérdezni Öntől-de egy ilyen kérdésben tanácsolni akkor alkalmatlan. Válaszát nagyon várva köszönöm a lehetőséget, hogy meghallgatott:

Zsuzsa

Kedves Zsuzsa,

Leveléből nyilvánvaló, hogy a fiúnak nem pszichológusra, hanem kórházi háttérrel rendelkező orvos-pszichiáterre van szüksége.
Ha nincs ilyen az ismeretségi körében, fordulhat a körzeti családorvoshoz, a területi Ideggondozóhoz, vagy bármelyik pszichiátriai osztály ambulanciájához, tanácsért.

Dr. Popper Péter

Tisztelt Doktor úr!
Nagyon megdöbbentett és elkeserített egy gondolata, a \”Részemről mondjunk mancsot\”című könyvéből. Az, hogy a \”szenvedélybeteg nem beteg, hanem erkölcstelen disznó\”
Önnek igaza van! Én alkoholista és drogfüggő vagyok, és olyan szörnyűségeket csináltam magammal és másokkal, amit normális ember valóban nem tud elképzelni sem. (\”A Démon akkor válik élet idegenné, ha magamat vele azonosítom\”) Nem akarom senkire \”ráverni a balhét\”sem a kontrollvesztő alkoholista Édesapámra (Akit ma is szeretek!). Aki 12-éves koromban bennégett a saját ágyában. Sem a torz és rettegő gyerekkoromra. De14-évesen már ittam és drogoztam, hogy embernek érezhessem magam, mint mindenki más. Ez a függés 22-évig tartott, és megjártam (\”mind a hat világot\”), hogy ezután találkozhassak egy 12 lépéses programmal, és magamhoz térhessek az \”Éber Kómából!\” Visszatértem, fülemben a Hallhatatlanság Viharának zúgásával, és Magamra ismertem!\” És erre Ön azt mondja, hogy ez erkölcsi kérdés és nem betegség, hogy ez elkerülhető és nem a \”Lélek Sötét éjszakája\”! Hálás vagyok Istennek Önért, a gondolataiért a kedvességéért a humoráért és csak azt szeretném megtudni,hogy ezt miért gondolja így.
Szeretettel és Tisztelettel: Zoltán (597-napja tiszta a Narcotics Anonymus-ban)

Kedves Zoltán,
félreértett. Én a szenvedélybetegséget, együttműködéssel és igazi elszántsággal, sokszor gyógyítható kóros állapotnak tartom. De gyakran azt is tapasztalom, hogy a rászokás időszakában szerepet játszhat bizonyos erkölcsi lazaság, a következmények nem vállalása, közöny, vagy éppen egy kis bosszú a környezet felé, a tőlük elszenvedett sérelmek miatt. Tehát részben erkölcsi kérdés is. Ennyi az egész.

Dr. Popper Péter

Kedves Dr. Popper Péter!

Nagyon nehéz helyzetben vagyok, amelyet én alakítottam ki. 49 éves 12 éve házasságban élő egy 12 éves lány és egy 2 éves fiú édesapja. A feleségem nem szeretem, de a gyermekeimet képtelen vagyok elhagyni. Házasságom alatt szinte mindig tartottam szeretőt (3 gyerekes anyuka, 34 éves), de a legutóbbi (2 és fél éve tart) feladta a leckét, mert döntés hozatalra kényszerít. Ami nem tudok meghozni. A feleségem megtudta, de vár, hogy mit döntök. A feleségemmel az a bajom, hogy nem szimpatikus, nem tetszik. Már amikor elvettem is sírbókoltam a naplómnak, hogy nem teszik, de bele kell vágni, mert már nem vagyok fiatal. A szeretővel szakítottam febr. 10-én, de nem jelent örömet a feleségemmel együtt lenni, egyedüli örömet ragaszkodó Péter kisfiam jelenti. A szex az első gyermek születése után akadozott majd vagy 3 éve meg is szűnt. gyötör a bűntudat, hogy a feleségem nem boldog ami a gyerekekre is kihat. Már szinte mindent elolvastam ezekkel kapcsolatban, és mégsem tudok dönteni. Ön bölcs ember, olvastam a fiával kapcsolatos fájdalmait. Én is át kell, hogy éljem ezeket? Óriási a felelősségem. Mi jó a gyermekeknek? Nem tudom.
Várom válaszát: Zsolt

Kedves Zsolt,
A gyerekeknek elsősorban az a jó, ami a szülőknek. Még nem önálló lények, ki vannak szolgáltatva a szülők hangulatának. Tehát döntéseinkhez ne a gyereket használjuk fel ürügynek. A gyerek számára jobb egy harmonikus, gyűlölet nélküli válás, mintha érte folyik a küzdelem, vagy mintha egy családi pokolban kell élnie.
Ami magát illeti: Miért vesz el olyan nőt, akit nem szeret, sőt nem is szimpatikus? Miért marad mellette? Ha három évig nem volt szex kapcsolatuk, miért született mégis egy ma két éves második gyerek? Miért van várakozó listán a szeretője és a felesége? Maga miért döntésképtelen?
Beláthatja, hogy a baj valószínűleg magával van, s ezekre, a kérdésekre nem kehet kapásból, levélben válaszolni.
Szerintem sürgős szüksége lenne egy mély önismereti pszichoterápiára.

Dr. Popper Péter

Tisztelt Popper Péter!

Én egy 30 éves nő vagyok, 1 éve élek párkapcsolatban. A párom 35 éves. Szeretjük egymást. Mindketten hosszú ideig egyedül voltunk korábban, és nagyon örültünk, hogy végre révbe ért az életünk egymással. Már a kapcsolatunk elején el kezdtük tervezgetni a közös jövőnket (ő volt, aki először szóba hozta az együttélést): összeköltözés, család, gyerekek, hiszen már mindketten benne vagyunk a korban. A problémát az jelenti, hogy mióta a párom szülei megtudták, hogy közös életet tervezünk (karácsonykor megkért), minden lépésükkel megpróbálják hátráltatni a szerelmünket és az esküvőnket. Ez nagyon rossz érzés, hiszen én úgy érzem semmivel nem bántottam meg a szüleit, nem tettem olyat, ami miatt így kellene reagálniuk az eseményekre. Szerintem, a párom még mindig túlságosan függ a szüleitől. Nagyon magukhoz kötik őt, és ebből a szoros kötésből ő sem találja a kiutat. Én egyedül élek, a párom a szüleivel. Még mindig vívódik, hogy mikor költözzön hozzám.
A párom egyik rokona a minap elmondta, hogy a párom előző kapcsolatai is leginkább azért mentek tönkre, mert a párom édesanyja nem tudja elengedni a fiát; lelki terrorban tartja őt. Nem szeretném, ha velünk is ez történne, nem tudom, mit tehetnék. Előre is köszönöm a segítségét.
EK

Kedves EK!

Olyan nagyon még nincs benne, a korban. De azt gondolom, hogy ha egy 35 éves férfi ennyire függ a mamájától, hogy élete értékeit is hajlandó feláldozni, akkor vele van a baj. Talán nem tudott igazán felnőni. Csakhogy ez tanáccsal, levélben nem oldható meg. Egy jó pszichológushoz kellene fordulnia, akivel megbeszélhetné a helyzetet.
Ami magát illeti, figyelnie kellene. Mert ha mégsem sikerül a mama mellett a felnőtté válás, akkor problématikus lehet az élete, egy infantilis férfivel, aki nehezen lesz szövetségese és támasza. Ha csak nem vágyik arra, hogy Maga lépjen a mama helyére.

Popper Péter

Tisztelt Popper úr!

A könyvei, válaszai ezen az oldalon is elgondolkodtatnak, és ez segít sok mindenben. Szeretem azt hinni, hogy élet mégsem annyira egyszerű, mint amennyire szeretnénk, vagy mint amennyire az.
Jómagam is a segítséget, tanácsát szeretnem kérni. Immáron 3 éve külföldön élek és dolgozok. Pár hónap múlva tervezem, hogy végleg hazaköltözök, a változás mégsem tölt el örömmel. Volt egy felemás kapcsolatom, ami sosem volt \”egészséges\”, vége is szakadt, talán több, mint egy éve depresszióhoz közeli állapotban lengek. Teljesen egyedül vagyok itt (belül úgy érzem), otthon eközben a családom, a barátaim, a lakásom var. Mégsem egyszerű a döntés: ide kizárólag a munka köt (amit ráadásul szeretek is), otthon pedig a munka hiányától tartok. Fokozhatnám meg a kételyeimet és gondolom, a változástól tartok, de örülnék, ha írna pár gondolatot az ország váltásról (nem akarom gyökértelennek erezni magam).
Köszönöm előre is az idejét, segítséget, válaszát!

Tisztelettel: Nikoletta

Kedves Nikoletta!

Kissé titokzatos: Nem tudom, hol él, nem tudom mit jelent a „felemás” kapcsolat, nem tudom hány éves, mit dolgozik, s bizonytalan számomra, hogy mit ért „depresszió közeli” állapoton.
Az ország váltásról - kevés kivétellel - az a véleményem, hogy serdülés után már nem átültethető az ember. Lakása, otthona sokfelé lehet, de hazája csak egy. Ettől még jól élhet külföldön, ha nem akarja átszabni a lelkét.
Többet most nem tudok mondani. Én a Maga helyében haza jönnék néhány hétre, előre megbeszélve egy jó szakemberrel, hogy fogadja magát, és együtt próbálják meg a Magának megfelelő ideiglenes, vagy végleges megoldást megtalálni.

Dr. Popper Péter

Tisztelt Popper Péter!

Előre bocsátom, hogy a 67 évem ellenére, szinte kislányos rajongással tekintek Önre! Minden könyvét igyekeztem elolvasni, sőt az előadásait is nagy figyelemmel kísértem, s kísérem. Ennyit elöljáróban, ahogy a gyerekeim mondanák, ne „karcints\” (hízelegj) tovább.
Szeretném a véleményét kikérni az alábbiakban: felfigyeltem az indiai pálmalevelek un. Élet leírásaira. Most az interneten lehetőség kínálkozott, hogy anélkül, hogy kimennénk, itteni regisztrálás stb. után pár hónap után, a kint megkeresett pálmalevelem nekem itthon (nem untatom a technikai részletekkel) felolvassák. Ez,valamint egyáltalán az egész téma rendkívül érdekel. Családom harsány kacajjal reagálta le, de én az Ön véleményére lennék kíváncsi! Ha emlékezetem nem csal, mintha Ön is elolvasta volna kint Indiában a sajátját. Röviden, kerestessem meg, vagy hagyjam, mert szélhámosság az egész.
Válaszát előre, hálásan köszönöm, jó egészséget kívánva,

Tisztelettel: Cseh Ildikó

Kedves Ildikó!

Nagyon szégyellem, de fogalmam sincs, hogy mik azok a pálmalevelek, azon túl, hogy abroszként lehet róluk enni. Én Indiában főként az ősi gyógyítási módszerekkel, és filozófiával, védikus hinduizmussal, jógával, buddhizmussal foglalkoztam.
Ugyan már legyen olyan kedves, hogy megírja – nyílt, vagy magánlevélben, e-mailen, hogy miről van szó.

Dr. Popper Péter

Kedves Popper Péter!

Azt szeretném kérdezni, hogy mit kell olyankor csinálni, amikor az ember azt érzi, hogy nincs helye a családjában? 22 éves vagyok, egyetemre járok. Egy faluban születtem, ahol a szüleim és testvéreim a mai napig élnek. Ők nem akartak tanulni, sőt engem s kinevettek, amikor úgy döntöttem, hogy egyetemre megyek. (történelem tanárnak készülök) Csak én vagyok fiú, három lánytestvérem között. Egész karácsonykor gúnyolódtak amikor könyvet láttak a kezemben, és sajnos elég sokat is isznak, így ez esténként még nehezebb volt. Ráadásul azt is éreztetik, hogy nem veszem ki a részem a munkában, nem segítek az állatokkal stb. Nem tudom, hogy közeledjem hozzájuk, de már akármit mondok azt hiszik, hogy „fölényeskedem”...
Ön szerint hogyan tudnék újra közel kerülni hozzájuk?
Mikor van vége egy kapcsolatnak?

Köszönöm, hogy meghallgatott,

János

Kedves János,

nem igen tudok tanácsot adni. Maga új utakra lépett – jól tette – de ez kisebbrendűségi érzéseket hozott létre családtagjaiban. Ezt nem tudja azonnal feloldani. A maga helyében én arra vigyáznék, hogy senkiben se (magában se) ne növekedjen nagyra ellenséges indulat. Talán nem ártana, ha átmenetileg kevesebbet találkoznának személyesen. Lehet levelet is írni, üzenetet, néha kis ajándékot küldeni stb. Úgy érzem, most várnia kell. Eljöhet az idő, amikor még büszkék lesznek magára.
Dr. Popper Péter

Kedves Popper Péter!

Nagyon örülök a lehetőségnek, hogy személyesen Öntől kérhetek tanácsot. Két hónappal ezelőtt váltam el a feleségemtől, akit nagyon szerettem, sőt szeretek a mai napig is. 20 évig éltünk együtt, (én most 48 éves vagyok), van két gyönyörű lányunk, az egyik gimnazista, a nagyobb már egyetemre jár. Az utolsó 10 évben a feleségem folyamatosan depressziós volt (vagyis gondolom, mert orvoshoz soha nem fordult), állandóan rosszkedvű volt, és folyamatosan hangulatingadozásai voltak. Dolgozni csak elvétve dolgozott, semmi hivatástudata nincsen, maximum egy évig bírta egy helyen. A háztartással sem törődik, a lányoknak kell sok mindent megcsinálni. Én hosszú éveken át kértem, hogy változzon meg, elmegyek vele terápiára, kérjünk segítséget bármit!
Amikor megismertem nagyon nagyon jól éreztük magunkat együtt, de mióta folyamatos a rosszkedve, ez szinte lehetetlen vele. Most úgy döntöttem, hogy elválok, de nem vagyok biztos benne hogy jó e ez így. Én még őt szeretem, vele akartam lenni, de ez így lehetetlen volt. Vagy érdemes még küzdenem? Ő azt mondja, hogy bármikor hazamehetek.
Mikor van vége egy kapcsolatnak?

Előre is köszönöm a segítségét,

Tibor

Kedves Tibor,

Azt gondolom, hogy a depresszió nem egyszerű rosszkedv, szomorúság, passzivitás. Ezek is lehetnek a tünetei, de mégis egy pszichiátriai betegségről van szó. Úgy tűnik, hogy ebben a felesége hosszú időn át magára maradt. Aki beteg, annak orvosi segítségre van szüksége. Ezen a téren már nagyon jó eredmények vannak. Ezért azt gondolom, ha még mindketten fontosak egymásnak, akkor mégis csak a feleségének is vállalnia kell a kivizsgálást, diagnózist, kezelést, ha szükség van rá. E nélkül minden döntés elhamarkodottnak tűnik. Egy ilyen hosszú kapcsolat, ami jól indult érték. Nem szabadna elherdálni.

Dr. Popper Péter

Kedves Popper Péter!

Örömmel vettem, hogy honlapján lehet kérdezni Öntől és tanácsot is lehet kérni. Nagyon nehéz helyzetben vagyok, nagyvállalatnál dolgozom középvezetőként, s egyre vészesebb, hogy leépítések lesznek. Nem lehet tudni, hogy ki veszíti el majd az állását, de egyre inkább azt érzem, hogy kollegáim
nehezményeznek valamit, kevésbé barátságosak, mint korábban, mintha tőlem féltenék az állásukat, vagy mintha valami rosszat követtem volna el ellenük. Ha nem is teljes kitaszítottságot, de - mint Ön egyik könyvében fogalmazott - az elfogadás hiányát érzem. Hogyan lehet ezzel megbarátkozni, mit tegyek, mert ez érzelmileg nagyon megvisel. Kérem, adjon tanácsot. Előre is köszönöm:

Margit

Kedves Margit,

lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, hogy ez a félelem nem a külső okok miatt közelít Magához, hanem saját belső szorongásait növeli meg ijesztő mumusokká, s azokat azután rávetíti a környezetére.
Tudja, már az Epiktetos nevű rabszolga-filozófus azt mondta: Nem a dolgok gyötörnek meg bennünket, hanem a róluk alkotott képzeteink. Szóval ijesztgetjük saját magunkat. Méghozzá a kiszámíthatatlan jövővel.
Idézzem Jézust? Elég minden napnak a maga baja. Elég, ha ma megkapjuk mindennapi kenyerünket.
Az a sejtésem, hogy egyéb intim problémái lehetnek, és azokkal való szembenézés helyett szorong a jövőtől. Talán kellene erről beszélgetnie egy értelmes pszichológussal.

Popper Péter

Kedves Popper úr!

Nagy élvezettel olvastam könyveit, többet meg is vettem és a könyvespolcomon van. Különösen érzékenyen érintett a megszakadt kapcsolatokról irt könyve. Feleségemmel több mint harminc éve élünk együtt, a szerelem már régen elmúlt, s mint egyik könyvében Ön írja, ha megsimogatom, mintha magamat simogatnám. Sajnos, nem csak a szerelem, de a sok veszekedés miatt már a tisztelet és megbecsülés is elmúlt. Érdemes-e újra kezdenem mással, - a gyerekek már elköltöztek, - ketten maradtunk, s engem nagyon foglalkoztat az is, hogy mi lesz egyedül a feleségemmel? - Azt gondolom, én még találok párt magamnak, ő azonban valószínűleg nehezebben. A gyerekek miatt az állását ott hagyta, s a mai napig én vagyok az egyetlen kereső a családban, - ő nem valószínű, hogy újra dolgozni tudna, a jelenlegi munkaerőpiacon pedig ezt a  korosztályt nehezen alkalmaznák. /Egyébként tanári végzettséggel mindössze mindössze néhány év gyakorlata van./ Kérem, adjon tanácsot: meddig tart az ember felelőssége a másik ember iránt és tudunk-e még változtatni. Köszönöm segítségét:

Jenő

Tisztelt Jenő,

Így nem tudok válaszolni. Meg kellene írnia, hogy hány évesek, mi a foglalkozásuk, mit csinálnak a gyerekek, hogy vannak egészségileg stb. 30 év már nagyon nagy idő, egy fél élet. S ha nem csak arról írna, hogy mi választja el, de arról is, hogy mi köti egymáshoz önöket – persze itt már nagyon diszkrét területre érünk – akkor talán hozzá tudnék szólni a problémájukhoz.

Dr. Popper Péter